Ennyi volt, nem érdekel a diéta. Ma eljutottam odáig, hogy tovább már nem bírom.
Délután Noémivel vásárolni voltunk, és szóba került a diéta. Elkezdte kérdezgeti, hogy szerintem ő hízott-e mert nem látja magán, de lehet, hogy hízott, mert úgy érzi. Hát én ha őszintén végiggondolom egyértelmű, hogy látványosan hízott. Nagyobb és kerekebb a hasa, a combja, nagyobb a feneke, és az arcán is látszik. De azt mondtam neki, hogy á, nem látszik semmi. Ő is így gondolta, csak akkor nem érti, hogyha nem hízott, miért nem jön fel minden nadrágja. Kérdezte, hogy hogy bírom a diétát, és mondtam, hogy már szinte sehogy, és hogy bármelyik pillanatban elcsábulhatok. Reméltem, hogy majd elkezd bíztatni, motiválni esetleg, de nem. Elkezdte ecsetelni, hogy szerinte tök fölösleges ez az egész. Ő már rájött, hogy fölösleges görcsösen megfelelni, az ideállnak, a fiúknak úgysem ez tetszik, és ha az ember így sanyargatja magát nem tudja igazán elvezni a jó dolgokat. De ő könnyen beszél. Van különbség közte és köztem. Ő csak kicsit duci még így is, ami a hatalmas melleivel kimondottan sok srácnak bejön nagyon is. Míg én nem duci, hanem kövér vagyok. Hatalmas a seggem, a combjaim, a pufók karjaim már nem igazán jönnek be egy átlagos srácnak. De mit csináljak, ha az életben a kedvenc örömforrásom az evés?
Próbálom még visszatartani magam, de közel állok, hogy kitörjön belőlem a falánkság réme!
Próbálom elhitetni magammal, hogy beteg vagyok, már beteges a súlyom, és azok a fiúk, férfiak, akiknek szintén betegek…
