Az elmúlt hetekben Anyu találkozgat egy férfival, még nem mutatott be neki, de egyre többet randiznak esténként, sőt olykor-olykor ki is marad éjszakára. Megmondom őszintén kicsit féltékeny is vagyok rá. Ok, nem várhatom el, hogy egyedül legyen, hisz magam is tudom milyen rossz az egyedüllét, ha nincs melletted egy férfi, nem érzed, a testét, az ölelését. Csak valahol bánt, hogy lehet most végre Ő is összeismerkedett valakivel, csak nekem egyedül nincs senkim. De végre megérdemli Ő is a boldogságot, olyan régóta van Ő is egyedül, és mindig gondoskodott rólam, és mellettem van a mai napig, és szeret. Csak én voltam az aki mindig ott volt neki, és Ő is nekem…
Bár kicsit az is zavar hogy a fogyókúrában nem áll mellettem, pedig megmondom őszintén a falánkságom valószínűleg tőle örökölhettem, Ő is szintén hasonló problémákkal küzd, mint én. Orvos szerint előbb utóbb komoly problémái is lehetnek, így is magas a vérnyomása, de nem akarom a háta mögött kivesézni a dolgait, mert nem szép dolog.
Szóval tegnap este ismét egyedül voltam itthon. Ültem a szobámban és próbáltam nézni a TV-t, de akárhová kapcsoltam, tortát készítettek, vagy sütöttek- főztek, vagy csak egyszerűen ettek. Nem bírtam már tovább. Szemeim előtt különböző finomságokat láttam. Fánkokat, muffint, hatalmas szelet pizzákat.
Hetek óta nem jártam már a konyhában, direkt, hogy el ne csábuljak. Összeírtam Anyunak miket vegyen meg, mert még a boltba sem mertem elmenni, mert ha meglátom a rengeteg finomságot biztos elvesztem a fejem. Szóval a száraz kajákat a szobámban tartottam, és a mosókonyhában pihent régi hűtőt bekapcsoltam és a többit ott tartom.
De most fogtam magam és bementem. A pulton megláttam egy zacskóban finom fánkokat. Lassan odamentem és kivettem egyet. Beleharaptam és elöntött a jóleső földöntúli melegség! Egy rég nem érzett, hihetetlen jó érzés, a legjobb érzés a világon. Ahogy a finom, lágy, zsíros tészta szétomlott a számban, a cukormáz először roppant majd megolvadt. És a lágy, finom krém a közepén! Ohh, földöntúli, maga a mennyország! Aztán haraptam még egyet és még egyet, majd elfogyott. Rendben egy darab fánkból még nem lehet gond, gondoltam és néztem a többi fánkot, meg kell fordulnom és kimennem, de nem ment, meg sem bírtam mozdulni, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, és nem lettem volna ura önmagamnak, mintha nem is én irányítottam volna a kezem, nyúltam a következőért, majd a következőért. És meg sem álltam míg be nem faltam négy darabot, ekkor is csak az állított meg, hogy nem volt több darab. Aztán mondtam, elég, kimegyek, de ahogy megfordultam és csak a hűtőig jutottam, és mint előtte pár pillanattal, most sem tudtam mit csinálok, ahogy kinyitottam. Találtam pár szelet maradék pizzát. A hideg kőre rogytam úgy bugyiban és topban, és hangosan mondogattam teli szájjal, ahogy úgy hidegen tömtem magamba, hogy annyira kövér, hájas és ronda vagyok, de nem érdekel. Átadtam magam az ízeknek, az evés örömének. A legnagyobb élvezetnek és örömforrásnak magam.
Aztán magamba döntöttem majd 2 liter kólát és visszamentem a szobába. Vegyesek voltak az érzéseim ahogy feküdtem az ágyban. Egyrészt nagyon jól éreztem magam, jól estek az ízek, egyáltalán jól esett végre ismét igazi ízeket érezni, jól esett, hogy ismét van valami a hasamban, de bűntudatom volt amiatt, hogy gyenge voltam és megszegtem a diétát. Megtörtem.
Reggel megettem a szokásos abonett kenyerem, zabpelyhem és joghurtot, de a suliban már nem bírtam tovább, az a 3 kis szendvics nem volt elég, hiányzott az előző este. Tudtam ha lemegyek a büfébe és bevásárlok, bárki megláthat, ezért nem kockáztattam, de hazafelé beugrottam a sarki boltba.
Anyu ahogy hazaért a munkából meglátott a konyhában, ahogy a boltban vett doboz zserbót és muffint falom, de meglepően nem tett szemrehányást, csak megkérdezte, hogy úgy döntöttem, hogy abbahagyom a diétát. Én meg mondtam, hogy nagyon sajnálom, de nem bírtam tovább. Mostmár tényleg megbarátkozom az alakommal, mert én nem tudok ezek nélkül élni. Láttam, hogy őszintén rám mosolyog, majd továbbment.
Vesztettem.
