Sajnos nem tudok másra gondolni, mint ami körül az életem forog, az evés és annak egyre súlyosabb következményei. A réggebben is írt vívódásaim a mai napig elő-elő jönnek, ha magamra nézek. Fogynom kéne? Sportolni? Elkezdeni valamit? Segítséget kérni?
Van az az érzés amit régebben is írtam. Amikor az ember pukkadásig telezabálja magát, akkor olyan jóleső meleg érzés keríti hatalmába. A hasamból indul, a feszülést egy jóleső melegség kíséri, ami aztán végigfut az egész testemen és ahogy érzem végig magamon ezt a meleget, szinte beleborzongok, beleremegek ebbe, de mindez egy nagyon jó érzés ami az egész testemen végigfut, egész testemen érzem, és beleborzong minden egyes apró kis porcikám.
Na én ezt az érzés keresem-kutatom minden áldó nap. Minden áldó nap a zabálás révén ehhez az érzéshez szeretnék eljutni, ami minnél jobban keresem és akarom, manapság annál ritkábban sikerül. Hiába zabálom tele úgy magam, hogy majdnem szétrobbanok, az érzés egyre ritkábban tör rám, egyre kevesebbszer és egyre ritkábban érzem utána magamon. Így persze egyre kétségbeesetebben zabálok, hogy hátha ismét részem lehet ebben a gyönyörű érzésben. Részese lehetek, de nem.... :(
Így a bűntudat és az öröm valahogy összefonódik az érzéseimben, hiszen ez a földöntúli öröm, amit más nem tud helyettesíteni és mástól nem érzem és még nem éreztem eddig soha, egy bűnös dolog folyományaként, a zabálás révén jutok el hozzá.
A testem hatalmas ezzel tisztában vagyok. De ez a hatalmas test minden egyes elő porcikájával, zsírsejtjével, lélegző sejtekkel mind én vagyok. Egy hatalmas élőlény. Mint egy bolygó mely minnél nagyobb, annál nagyobb teret követel magának a világegyetemben. Olvastam ma egy csillagászati cikket és azon tűnődve jutottam el oda, hogy mi a világegyetem történetében csupán porszemek vagyunk, akkor én miért ne lehetnék minnél nagyobb proszem? A világegyetemben én is így is úgy is jelentéktelen kis vagyok, de egy hangyának igenis nagy, akkor legyek az emberek közt is nagy, lássák, hogy ez a csaj, nagyobb mint az átlag, többet követel magának! Úgyis egyszer meghalunk és több milliárd év mulva ki emlékszik rám, vagy rád? vagy egyáltalán az emberiségre? Úgy eltűnünk mintha soha nem lettünk volna. A cikk szerint néhány milliárd év múlva a nap vörös izzó óriássá duzzad és elporlasztja a bolygónkat. Akkor addig éljünk és úgy ahogy mi szeretnénk, én is úgy eltűnök, 100-200 év múlva senki nem fog rám emlékezni, akkor most emlékezzenek rám az emberek, igen nézzenek meg az utcán, hogy mekkora ez a lány!
